Ketten

Ketten

 

 

 

 

 

Ketten

Rézsút állt nekem, domb-nyugodt terebélyes háttal,
Mellyel pontban befedte a mandarin tűzkorongot,
- Szélfútta nyírlombok közt csörgő-trillázó csízdal -,
Hanyag-elegáns mód markolt egy kopott sétabotot.

Súllyal-szőtt ballon komótost táncikált a testén,
Hűséggel takarta a sűrű, sziklakő alkatot,
Nyugalmas idegen, - "úgy érzem, napestig lesném" -,
S gallyat roppantó talpam szidtam, de ő csak hallgatott.

Hallgatott, s parancsolt: zsebe tekintéllyel tele,
Bár jámbor, tiszta szív duruzsolt szirtes mellkasában,
Meginté a langy szellőt, ne parolázzon vele,
S az huss, tovasuhant új felszínekre, rakoncátlan.

Árnyékban fürdő arcél, sokat elmondott némán,
Védte magányát, mely rég egyke cimborája maradt,
Kérget-vont percű idő szaladt lehunyt szemhéján,
Csendünket már ketten őriztük, s lassan hajnal hasadt.